A szobafestő utazása

Amikor gyerekkoromban eljött hozzánk a szobafestő, én úgy néztem, mint a messiást, hogy tud a létrával járkálni a szobában. Aztán amikor szakmát kellett választani, valahogy bevonzott a járkálás. Az első gyakorlaton a színkeverésnél, hogy van-e valakinek kérdése, mindjárt megkérdeztem a létrát. Ki is röhögtek, hogy nekem ez a legnagyobb bajom, a többiek már simán járkáltak vele. Akkor elment a kedvem az egésztől, hogy nem becsülnek semmire, pedig egyedül én kérdezek. Fölmásztam, bal lábbal becsuktam a létrát, és eldőltem a festékszóró kompresszorra. Úgy bevertem a térdemet, hogy egy hónapig nem tudtam leülni.

Mindig ilyen vékony voltam, soha nem kellett sokat ennem.

A hetedik érzés

Az az igazság, hogy alig látok valamit. Így születtem, bele a vakvilágba. Sokáig azt hittem, hogy ez a normális. Vagyis nem olyan sokáig, mert folyton látni akart az orvos.

A kisgyereknek van valami a szemével, meséli anyám most is a gyerekkoromat, aztán szétnyomja a villával a krémest.

A tévénél bárki elém ülhetett, nem zavart túlságosan, legalább eltakarta a homályos foltot. Arra viszont mindig ügyelt az apám, hogy kellő hangerőre csavarja a tévét.

Olyan hangerőre kapcsoltam a televíziót, hogy majd kiesett az ablak, meséli olykor apám a gyerekkoromról, tölt magának egy kupica pálinkát és egyből lehajtja.