A hetedik érzés

Az az igazság, hogy alig látok valamit. Így születtem, bele a vakvilágba. Sokáig azt hittem, hogy ez a normális. Vagyis nem olyan sokáig, mert folyton látni akart az orvos.

A kisgyereknek van valami a szemével, meséli anyám most is a gyerekkoromat, aztán szétnyomja a villával a krémest.

A tévénél bárki elém ülhetett, nem zavart túlságosan, legalább eltakarta a homályos foltot. Arra viszont mindig ügyelt az apám, hogy kellő hangerőre csavarja a tévét.

Olyan hangerőre kapcsoltam a televíziót, hogy majd kiesett az ablak, meséli olykor apám a gyerekkoromról, tölt magának egy kupica pálinkát és egyből lehajtja.

Sokszor kérte, hogy pálinkázzak vele, de akkor végleg fölfordul velem a világ, úgyhogy maradt a szódavíz, vagy a sör.

A sörrel jó barátságba kerültem, valahogy olyan megértőnek találom. Ihattam belőle bármennyit, soha nem rúgtam be. Vagyis egyszer.

Bekerültem a gyengénlátók csapatába, és a Tilda volt az edzőnk. Azt mondta, régen látott vak fiút ilyen arányos testtel, kár, hogy nem láthatom magam. És hogy ő szeretne velem közelebbről is foglalkozni. Elutaztunk valahova a kocsiján, kivett egy szobát és egy napon keresztül simogatott. Gyakorlatilag vele voltam először nővel. Elméletileg az más. Vagy húsz évvel idősebb volt nálam. De hát mit számít az nekem? Rengeteg sört megittunk, hogy pótoljuk az elvesztett folyadékot. Ezt, mint edző nagyon jól tudta. Aztán már nem emlékszem, mi történt. A másnaposság a legrosszabb dolog a világon. Talán ha láthatnám, hogy más hogy van ilyenkor. Olyan rosszul voltam, hogy a Tilda megrémült, mert meghalok, és annyit azért nem ért a testem, hogy ezt lássa.

Beteg szinte soha nem voltam, a megfázást kivéve, de az mindig elkapott. Nem éreztem, hogy mi hideg és mi nem. Azt mondják, én nem vagyok rendes vak, mert a vakoknak rendszerint kifejlődik valamilyen képességük, amivel a látást pótolhatják. Nekem nem fejlődött ki semmi.

Először a színeket próbálta az orvos, hogy tapogassam a lapokat és majd érezni fogom, melyik milyen színű. Azt mondta, Menyus, érezd a sárgát. Merthogy Menyhértnek neveztek el. De mi az, hogy Menyhért? Soha senkit nem hívnak Menyhértnek, csak engem. Kérdeztem anyámat, hogy jutott eszükbe ez a név. Mindent apámra ken, mert tudja, hogy nem szeretem a nevem. Kiskoromban azzal vigasztalt, hogy ha nagy leszek, majd átgondolom és kicserélhetem. Lehetek Viktor, Gyula, de még István is. Ezek se nagyon tetszettek, úgyhogy nem terveztem nagykoromra névváltoztatást. De tényleg, mi is lehetnék? Nekem sokkal jobban tetszenek az olyan nevek, mint a Bumbum Ferkóé. Minden diszkóban megver valakit, vagy ha nincs szerencséje, akkor őt kapják el. Mennyivel jobban hangzik az, hogy Bumbum Ferkó, mint az, hogy Berkó Menyus.

Apám a nagy Berkó család leszármazottja, ő így emlegeti. Azt mondja, Berkó van Japántól Amerikáig mindenütt. A Berkók elárasztották a világot, és ha valahol a világűrben intelligens élet nyomára bukkannak, akkor abban is lesz legalább ötven százalék Berkó.

Anyám a Sípos családból származik, az például egy szép név, mert van értelme. Például sípol a tüdőm. Lehet, nem is a Menyust, hanem a Berkót kell lecserélni, mert a Sípos Menyus mindjárt jobb. Majdnem olyan ütős, mint a Bumbum Ferkó. Egyébként egyszer engem is pofán vágott, de aztán bocsánatot kért, összetévesztett a Nagyhajú Pali bácsival, akinek ez a rendes neve. Nagyhajú Pali bácsi ugyanis sok pénzzel tartozott Bumbum Ferkóéknak. Ferkó a diszkóban követelte a pénzt, én meg nem láttam és egy korsó sörrel belesétáltam a verekedésbe. Nagyhajú Pali bácsi egy héten belül kifizette a tartozást, mert szégyellte, hogy miatta tört össze a szemüvegem.

Merthogy szemüveget hordok, legalább jelezze valami a látásom. Fehér botot akart az orvos, hogy tanuljak meg vele járni, de nem sikerült. Össze-vissza törtem vele mindent. Legelőször az orvos várótermében suhintottam arcon a Csizmadia nénit, aki egyszerre három fertőzést szedett össze a Szaharában. A fia beszélte rá, hogy menjen ki vele, meg a Klárikával, a második feleségével, akinek utazási irodája van a villamos Gyík utcai megállójánál, és ezüstfokú támogatója a Golf Basic Numera egyesületnek. Csizmadia néniről aztán mindenki tudta, hogy isten nem bottal veri.

Aztán azt kérte az orvos, próbáljam kifejleszteni a hallásomat, ha már a tapintásra nem vagyok érzékeny. Figyeljem a hangokat, hogyan jönnek a térből, és rakjam össze a mozaikot. A kedvemért különböző nagyvárosokból szerzett hangfelvételt, hogy érezzem magam Lisszabonban, Kalkuttában, Kijevben és Torontóban. De semmilyen mozaikot nem tudtam összerakni. Akkor azt mondta, nekem biztosan lesz majd egy speciális hetedik érzékem, ami már tudat alatt megvan, csak elő kell bányászni. Hogy akkor most bányásszunk. Megígértem, hogy figyelem magam, de ne bányásszunk.

Ha jól tudom, már majdnem föladta, mikor azzal állt elő a szüleimnek, hogy ha lenne egy testvérem, aki lát, azzal biztosan rivalizálni szeretnék, és akkor fejlődésnek indulnának bennem a látósejtek, és ki tudja, talán még festhetnék is. Ezt a Nagyhajú Pali bácsitól tudom, mert ő régen festett, és anyámék megkérdezték tőle, hogy lenne-e kedve órákat adni, ha úgy hozná a helyzet. Hát az a helyzet, magyarázták neki anyámék, hogy most megpróbálkoznak egy öccsel, hogy rivalizáljunk és akkor a látósejtek rendbe raknak. Szerencsére Nagyhajú Pali bácsi nem vállalta, elég volt neki megadni a Bumbum Ferkó tartozását, és mert eszméletlen hülyeségnek tartotta, elmondta nekem is, mit terveznek anyámék.

Egyébként Nagyhajú Pali bácsi dohányt akart termeszteni és azért kellett neki a pénz. Azt mondta, hogy kissé megvilágosodott. Mert hogy egész életében nagy dohányról álmodott, és csak most értette meg a szavak és az álmok jelentését. Dohányt kell termeszteni és eladni a Philip Morrisnak termelői áron. Először fele részt ígért a Bumbum Ferkónak, csakhogy balul ütött ki az dohány. Nagyhajú Pali bácsi megvett minden gépet a dohánytermesztéshez, de a Philip Morris nem állt szóba vele. Még egy kávét se ihatott a székház büféjében, mert áramszünet volt. A lift se működött, aztán fölment gyalog a kilencedikre, ahonnan úgy rúgták ki, hogy a lába se érte a földet, merthogy nem volt kitűzője. Hiába mondta, hogy ő Nagyhajú Pali bácsi, ilyen jelszót egyik biztonsági ember se ismert. Próbálkozott aztán levélben, de annyira elkeseredett, hogy nem ajánlva adta föl, így aztán eltűnt a levél a posta útvesztőjében. A gépeket ugyan el tudta adni, de nagyon rossz áron vette vissza a gépgyár. Állítólag ha vashulladéknak viszi, jobban jár. Végül abban egyeztek meg, hogy Nagyhajú Pali bácsi minden héten teljesíti Bumbum Ferkó egy kívánságát. Így aztán eljárt hozzájuk meggyet szedni, kapálni, szüretelni, amíg a munkabér ki nem adja a kölcsönt. Végül is a sok együttlét alatt egészen összebarátkoztak, szinte minden este meccset néztek, söröztek vagy sakkoztak. Soha nem látott még senki ilyen két jó barátot.

Menyus, szólt bele egyszer csak az orvos a telefonba, kint jártam Ontarióban egy orvos-konferencián, és hallom, hogy Dublinban olyan szemműtéteket hajtanak végre, amivel te is láthatnál. Hirtelen nem tudtam mit mondani, a szokásosnál rosszabb tréfának tartottam. Tudok én mindenről, nem kell nekem látni.

Nem is vagy kíváncsi?

De, mondtam, és semmiféle kíváncsiságot nem éreztem, csak azt reméltem, itt befejezi. És mennyi pénz az?

Ingyen van.

Hogy a fenébe?

Ha aláírsz egy papírt, hogy vállalod a műtétet, akkor még az útiköltséget is fedezik. Így se látsz, Menyus, mi bajod lehetne!?

Ezt tessék szépen a szüleimnek beadagolni, mondtam a dokinak, nekik is át kell gondolni, hogy megváltozik majd minden, ha látni fogok. Először is le kell adni a rokkant nyugdíjamat, állást kell keresni, ami mostanában nem egyszerű. Szóval, lehet, hogy nincs értelme megbolygatni ezt az állapotot.

Amíg ő a szüleimmel beszélt, én leültem Nagyhajú Pali bácsival meg a Bumbum Ferkóval tanácskozni, hogy szerintük mi legyen. Ők támogatták a látásomat, annak ellenére, hogy már így vagyok megszokva. Anyámék azt mondták, erről nekem kell dönteni, az én felelősségem, ha kinyílik a csipám harminc év távlatában. Én meg addigra úgy voltam vele, hogy máshogy soha nem jutok el Dublinba, még ha nem is látok belőle semmit.

Az orvos beszerezte a papírokat és két hónapra bejegyeztek a műtétre. Hogy olcsóbb legyen az út, csak az orvos jött ki velem, mert végül nem fedezték az útiköltséget.

Repülőgéppel utaztunk. Nagyon furcsa volt, ott jutott először eszembe, amit az orvos mondott a hetedik érzékről, mintha ez az lenne, a repülés. De nem említettem neki, mert el volt kötelezve a karrierjének. Azt mondta, ne haragudjak, hogy belerángatott a rossz szememmel, de ha jól sikerül a műtét, akkor megjegyzik a nevét és bekapcsolódhat a nemzetközi vérkeringésbe. Akkor nevettem rajta először jót életemben, hogy ilyet is csak egy orvos akarhat, hogy bekapcsolódni a vérkeringésbe. De hogy lássam, mennyire hálás nekem, két nappal hamarabb jöttünk és elvisz minden ír kocsmába, ahová csak akarom, fizeti a sört, és azt kérte, szólítsam Andrásnak. De hiszen magát Rezsőnek hívják! Az biztos, de az angolban nincs ő betű és akkor Rezsónak írnák a nevem, meg nincs is angol megfelelője. Márpedig egy nemzetközi orvosnak normális név kell.

Két napig a legjobb sörözőkbe vitt és én hálából öt percenként Andrásnak szólítottam, hogy a végére lassan azt se tudtam, hogy mi az én nevem. Majd otthon megint Menyus leszek!

A kórházban külön szobát kaptam, bár mondtam, hogy nekem mindegy, úgyse látom a többieket. De a fertőzés miatt ragaszkodtak az elzártsághoz. Az íreknek nagyon jó a humora, hoztak a szobámba egy tévét. Valamennyit értettem angolul, ez jó volt, mikor az ápolónő fölkészített, pontosan tudtam, mikor kelljek fel, vagy forduljak a hasamra.

Egy hétig tartott, mire a szükséges vizsgálatokat elvégezték rajtam. Jól esett, hogy ennyit foglalkoznak velem. Egyszer haza is telefonáltam, hogy rendben vagyok, jó az étel és rendesek. Az ír sörökről is tudtam volna mit mesélni.

Minden este elalvás előtt bejött hozzám az ápolónő, megfogta a kezem, és azt hiszem, imádkozott. Akkor kicsit megijedtem, hogy vallási kórházban vagyok és esetleg kiveszik a szerveimet, de olyan jó meleg volt a keze, hogy elaltatott. Egyszer arra kértem, hogy maradjon még és fogja a kezem. Sokáig maradt, talán már a munkaideje is lejárt. Akkor megint éreztem a hetedik érzékemet, ami olyan csodálatos volt, hogy majdnem elolvadtam. Aztán megcsókolta a homlokomat és hazament. Hirtelen azt akartam, hogy lássam az arcát, vagy valamit belőle. Olyan zaklatott lettem, hogy egész éjszaka nem bírtam aludni, pedig másnap volt a műtét.

Beadtak négy injekciót, aztán semmire nem emlékszem. Azt se tudom, hány napot aludtam át. Különben se tudtam a napokat, nem volt rá szükség. Le volt kötve a fejem két héten keresztül. Nem is érdekelt igazán, csak az, hogy átszállítottak valami másik szobába, és nem jött az ápolónő. Arra gondoltam, hogy becsaptak. Nyomást éreztem a mellkasomban, és állandóan járkálni szerettem volna. Úgy nyomtak vissza az ágyba.

Aztán végül egy sötét szobában levették a kötést és öt óra alatt fokozatosan adagolták a fényt.

Láttam.

És mondhatom, elég értetlenül néztem a világra.

Valahogy nem ilyennek képzeltem. Sokkal káprázatosabbnak. És akkor éreztem, mintha gyerekkoromból lennének erről halovány emlékeim. Mintha láttam volna már, de egészen régen elfelejtettem.

Az orvosom, Rezső, vagyis András ekkor látogatott meg először, ő is olyan furán nézett ki. Be volt esve a mellkasa.

Idegenek között éreztem magam. Ilyenkor becsuktam a szemem és minden visszaváltozott.

Legszívesebben mentem volna haza a faluba Bumbum Ferkóékhoz, csak akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az is más lesz, hogy minden más. Hogy harmincévesen kapok két szülőt. Kapok egy új életet. És hogy dolgoznom kell valamit.

Az orvos elintézte, hogy még egy évig küldjék a nyugdíjat, a dublini klinika pedig két évre, a további otthoni vizsgálatok idejére minden költségemet fedezze. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mindez mit jelent.

A fejembe vettem, hogy megkeresem azt az ápolónőt, aki a műtét előtt vigyázott rám. Talán pont ő volt az, aki azt mondta, ilyen információkat nem adhatnak ki. Megértettem, mit mondott, de nem akartam elfogadni. András magyarázta el, hogy itt másképp gyógyítanak. Pontosan tudták, hogy a műtét előtt nagy szeretetre, odafigyelésre van szükségem, hogy lelkileg készen álljak rá. És utána mi van? Dühöngtem és csapkodtam, de András lecsillapított, hogy ez csak egy érzés, ami elfog múlni.

Menyus, mondta, mikor kiengedtek a kórházból és újra elvitt sörözni. Bazmeg, Menyus, te egy két lábon járó csoda vagy. Szerelmes lettél két tenyérbe.

Sejtettem, hogy valami ilyesmiről van szó, és lassacskán beletörődtem, főleg, hogy a Rezső azt mondta, várnak rám otthon is a tenyerek.

Anyámék olyan boldogok voltak, hogy két hónap után újra látnak, hogy még azt is elfelejtették, hogy én meg most látom őket először. Szerencsére az ő látványuk nem okozott semmilyen traumát, valahogy így éltek bennem eddig is.

A Bumbum Ferkót nagyobbnak gondoltam, csoda, hogy ekkora magassággal mer verekedni. Azt mondta, így közelebb van a gyomorszájhoz meg kisebbet esik, ha leütik.

A Nagyhajú Pali bácsi meg sántított. Eddig ezt nem tudtam róla. Meg hogy kétágú cseresznye van a vállára tetoválva.

Heteken át én voltam a csodagyerek, mindenki jött, hogy megismerem-e, meg hogy ilyennek képzeltem-e. Hogy tudni szeretnék, milyenek voltak ők egy vak világában.

Semmilyenek, nem volt testetek, csak hangok voltatok. A hangok pedig pont olyanok, ahogy most beszéltek. Ezt találtam ki, hogy ne jöjjenek annyian.

Sorra következtek a családi vendégségek, amiken aztán nagyon kevertem, hogy a Rezsőt Andrásnak szólítsam, mire ki kellett találni, hogy volt a dublini kórházban egy hasonló figura, aki sokat vizsgált. De mindez hamar megoldódott, mert Rezsőék fél év múlva külföldre költöztek. A házukat itt hagyták és engem bíztak meg azzal, hogy locsoljam a virágokat, őrködjek, satöbbi. Sőt, Rezső doktor egy szobát is berendezett, arra az esetre. Hogy milyen esetre, azt az első diszkó után mindjárt megtudtam.

Anikónak hívták a lányt, és hál’ istennek nem akart táncolni. Állítólag kettővel alattam járt iskolába és sokszor gondolt rám, mikor kint voltam Dublinban és azt mondta, szívesen fogta volna a kezem, hogy segítsen elviselni a nehéz napokat.

Akkor nekem könny szökött a szemembe és úgy elkezdtem röhögni sírva, hogy ki kellett mennem mosakodni. És ahogy beálltam a piszoárhoz, akkora merevedésem lett, hogy nem bírtam vizelni. A Bumbum Ferkó meg csak nézte, hogy mi van velem.

Akkor megint hetedik érzésem lett.

Ahogy kijöttem a vécéből, az Anikó nem volt sehol. Mintha hasba vágott volna a Bumbum Ferkó. Nincs semmi Anikó, megbolondultam. Nincsenek tenyerek. Az egész egy őrület, aminek véget kell vetni.

De mielőtt beleélhettem volna magam a nagy csalódásba, Anikó föltűnt az öltöző felől a kabátjában. Egy árva szót nem beszéltünk, úgy mentünk az orvos házához. Csak azon csodálkozott, hogy nekem oda kulcsom van.

A harminckettedik születésnapom előtt két héttel tudtam meg, milyen az, ha nem csak tenyérből szeretnek. Némi emlékem ugyan maradt Tildáról, de látni azt, amit megfogok, egészen más.

A születésnapomat úgy ünnepeltük, mintha egész életemben együtt ünnepeltük volna. Éljünk együtt, mondtam ki az érzés folytatását, mintha azt akarnám csak, hogy nyissa ki az ablakot. Elmegyek dolgozni, amíg Dublinból jön a pénz, találok bármit. Úgy bólintott rá, mintha kitalálnám a gondolatát.

El se akartam hinni, hogy van ilyesmi. Olyan hálás voltam Rezsőnek, amiért rábeszélt a műtétre, hogy megígértem neki levélben, hogy ha fiam születik, az elsőt Rezsőnek, a másodikat Andrásnak hívják.

Aztán lett még másik három lány is, öt Berkó-gyerek. Csak azt kértem, egyik se legyen Menyus.

Megtanultam rendesen angolul és bejártam a városba turistákat vezetni, meg mindenfélét fordítgattam.

Anikó akart még egy gyereket, de azt mondtam, hogy szerintem így most boldogan élhetünk. Nem jött zavarba, csak kicsit kevesebbet beszélt. Aztán az is elmaradt és minden ment a régiben, egyik gyereknek se jutott eszébe, hogy szeretne egy testvért.

A házasságunk 16. évét jártuk, mikor egy délelőtt a teraszon recepteket fordítgattam. És valahogy elhomályosult a látásom. Azt hittem, a fáradtság, vagy valami, de nem akart visszajönni, hiába dörgöltem. Úgy megrémültem, hogy fölhívtam a Rezső számát. A felesége vette föl és megkérdezte, hogy nem kaptam meg a gyásztáviratot?

Meghalt az orvosom.

Letettem a kagylót. Kibotorkáltam a szobából, és csak most szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szememmel.

Bevitt a kórházba, vizsgáltak, néztek, előszedtük a régi papírokat, de azt mondták, ők ehhez nem értenek, Dublinba kell kimenni, hátha ott van rá esély.

Fölhívtuk a dublini klinikát, ahol azt állították, hogy a projektnek öt éve vége, lezárták a kutatást. Egy professzort aztán mégis találtunk a régiek közül, aki annyit tudott mondani, hogy ilyen tartós javulás után és ilyen hosszú látási lehetőséget követően nagy a valószínűsége, hogy valami egészen más okozott bajt.

Tanácstalanok voltunk, összefolytak előttem a gyerekeim, csak a hangjukat hallottam. A feleségem mindenhova elvezetett és azt mondta, higgyem el, ettől nem változik semmi.

Neki nem változott semmi, de én olyan mélyre zuhantam, hogy kedvem se volt az ágyból kikelni. Amit bírtam, magnóról lefordítottam, hogy legyen elég pénz, este meg reggel bejöttek a gyerekek, ételt kaptam meg inni, és átköltöztem a vendégszobába. A feleségem tört, zúzott, vitatkoztunk, de nem volt rám hatással.

Újra az akartam lenni, aki régen. A vak Menyus.

Aztán egy nap taxit hívtam és elmentem anyámékhoz. Ebéd után voltak. Anyám krémest evett, apám meg pálinkázott. A feleségemtől mindenről tudtak. Ültünk egy órát, nem mondtak semmit. Ahogy kifordultam a kertből, anyám utánam szólt.

Mindig olyan furcsa gyerek voltál, és most még ez is. Miért kell neked folyton másnak lenni, mint a többieknek.

Nyomorultul teltek a napok, a feleségemnek lett pasija, aki fél év után odaköltözött. Anikó mondta, hogy szeretne bemutatkozni, de látni se akartam. Aztán egy idő után a gyerekeket se engedte be, olyan voltam, mint egy vakond a lehúzott redőnyök mögött. Csak azt nem tudom, minek sötétített be.

Sokat gondoltam arra, hogy eljött az idő befejezni, de azt is éreztem, hogy valami még hátra van.

Kiraktam a kezem a takaróra, hogy megfogja valaki. Aztán egyszer csak megfogta és tartotta percekig. A hetedikben voltam megint. A hetedik érzésben. Aztán a hasamra fektette a tenyeremet és kiment a szobából.