A képkereskedő dilemmája

Már tíz éve rohangálok az országban a festményekkel, de ilyen még nem történt velem. Egy tömbház udvarán kipakoltam a képeket, aktot, naplementét, csendéletet, mikor megjelent egy sovány pasas és elkezdett mászkálni közöttük. Már háromszor megkérdeztem tőle, hogy tudok-e valamiben segíteni, mire ő lecövekelt egy tanyasi ház előtt, amit a Mónika szokott nekem festeni. Nem akart megszólalni, csak nézett. Átment a kép háta mögé, biztos az akasztót ellenőrizte. Aztán végre nekiállt beszélni.

– Kedves uram, nagyon szívesen megvenném ezt a képet, de előtte lenne önhöz néhány kérdésem.

– Csak tessék, állok rendelkezésre – és tényleg úgy álltam.

– Azt szeretném mindenek előtt megtudni, hogy hol van ez a tanya?

– Hát, ez úgy, nagyjából, vidéken.

– De melyik részén az országnak?

– Ha a valósághűséget óhajtja ellenőrizni, megnyugtathatom, hogy képeim festői mind láttak már meztelen nőt, szőlőfürtöt, naplementét, és természetesen tanyát is.

Akkor egészen közel lépett a képhez és megszagolta.

– Ebben a házban vajon mivel fűtenek? Nem látom gomolyogni a füstöt. Esetleg villanykályhát szereltek be?

Kezdett kicsit fölmenni bennem a pumpa, de a kereskedelmi ösztön azt súgta, minden vevő egyaránt értékes, tessék szépen válaszolni.

– Az a helyzet, kedves uram, hogy ez a kép ugyan őszi tájban ábrázolja az épületet, de azon az őszön, egészen októberig harminc fok meleget mutattak napközben a hőmérők, nem volt szükség fűtésre.

– Ez remek – mondta a férfi, és előhúzta a tárcáját. – Pardon, még egy utolsó kérdés. Tudná mellékelni az épület alaprajzát?

Akkor aztán elöntött a méreg, és vadul az arcába vágtam:

– A festmény ettől a pillanattól kezdve nem eladó!

– Hogyhogy? – értetlenkedett a férfi.

– Mert én lakom benne, és ha eladom, nem tudok hová hazamenni.

– Á, így már értem – mondta a férfi, s botját maga elé lendítve továbbállt.

Akkor leültem a képek közé a ládára, és elgondolkodtam, vajon mit csinálhattam rosszul az elmúlt napokban, aminek ilyen szörnyű következménye lehet? Talán annak köszönhető, hogy az eddigiektől eltérő módon két tányér halászlét rendeltem a vendéglőben? Megzavart volna a bőség? De hát két tányér halászlét mégse nevezhetünk bőségnek! Vagy az lehet az oka, hogy nem adtam borravalót a benzinkúton?

De nem morfondíroztam tovább, mert nyílt a kapu, és egy alacsony, kopasz férfi jelent meg a háztömb aljában. Kackiás bajuszt viselt, mint azok a katonatisztek, akiknek minden városban van szeretőjük.

Nem sokat tévedtem, mindjárt odaállt az aktok elé.

– Darabja mennyi? – nézett rám hatalmas, borjú nagyságú szemekkel.

– Momentán nem szabtam ki egységárat, kedves uram, ugyanis méretben és stílusban igen különböző alkotásokról beszélhetünk. De ha olcsó aktképre vágyik, mutathatok egy miniatűrt, amely nőiségében hasonló paraméterekkel rendelkezik, mint a nagyobb alkotások, ám méretének köszönhetően a fantáziát is nagyobb mértékben igénybe veszi.

– Mutassa! – mondta rögtön a férfi, megpödörte a bajszát, mint aki a sajtból egy kis kóstolót remél. Az orra alá dugtam a képet.

Előbb mondta, hogy disznó, és csak utána törült képen? Vagy fordítva? Már nem tudom, de a lényeg, hogy mindkettő megtörtént.

– Maga képes az én feleségem aktját árusítani? – kiabálta, mire kinyílt fölöttünk néhány ablak.

Attól féltem, hogy nekiesik a képeknek, úgyhogy nem kezdeményeztem dulakodást. Másfelől fogalmam sem volt, kit ábrázol a festmény.

Kértem ugyan a Miklóst, akitől az aktokat szállítom, ha modell után dolgozik is, ne vigye túlzásba, a test hasonlóságát ne tetézze felismerhető arcvonással. Ugyanakkor kizártnak tartottam az egybeesést.

– Uram – mondtam sajgó állkapoccsal –, először bizonyítani illik és legföljebb utána rátérni a testi elégtételre.

– Jolika – kiabálta a férfi – Jóóóóóólííííííí, gyere le azonnal, a becsületembe gázoltak.

Az asszony pongyolában ugrott ki a függőfolyosóra.

– Jesszusom, Lajos! Ki ütött el téged!?

– Öltözz föl, fiam, és gyere le, nézd meg!

– Ne szóljak a rendőrségnek?

– Azt mondtam, öltözz!

A férfi sötéten forgó szemekkel állt előttem, mint egy fölhergelt bika, én azért apránként pakolni kezdtem a csomagtartóba. A miniatűr képet a körmén kocogtatta.

Eszembe jutott, hogy mit össze nem dilemmáztam reggel a térkép fölött, hogy melyik háztömb előtt pakoljak ki. Akkor azt hittem, majd itt a napsütésben micsoda boltot csinálok. Maradtam volna inkább árnyékban.

Mire lejött az asszony, elpakoltam, lezártam a csomagtartót, fölhúztam az ablakokat, a kocsikulcsot pedig a nadrágszíjamhoz kötöztem.

– Ezt nézd meg, Joli, valaki a pucér testedet ábrázolja, a keskeny, de hosszú szőrzettel, a formás és apró melldombokkal, és nézd meg, ez a mosoly is a tiéd!

Az asszony kezébe vette a képet és hosszan nézte. Nyalogatta a száját, gondolkodott, valamit ki kellett találnia.

– Ez nem én vagyok – csóválta a fejét –, különben is soha, senkinek nem állnék modellt. Meztelenül is csak a szülészorvos és te láttál.

Most a férfi gondolkodott néhány pillanatig, és visszaadta a képet.

– Még jó, hogy nem vettem meg. Ezek szerint ez hamisítvány – és azzal belekarolt a Joliba, és két lépés után már krémesekről meg csokiöntetről diskuráltak.

Beültem a kocsiba és hazaindultam.

A sztrádán behajtottam az első benzinkúthoz, de nem tankoltam. Ki se szálltam. A benzin bőven elég hazáig, holnap pedig egészen biztosan nem indulok útnak. Aztán gázt adtam, csikorogva fordultam vissza az autópályára.

Valami más foglalkozás után kellene nézni, gondoltam, legalább is egy időre. Ha hazaérek, megnézem az újságban az apróhirdetéseket. De csak vacsora után, hogy ne lássa az asszony.

Otthon aztán kaptam hideget-meleget, hogy megint nem adtam el egy darab képet se. A feleségem szerint képtelen vagyok kontaktust teremteni az emberekkel. Vagy túl sokat beszélek, vagy nem figyelek oda. Próbáltam vele megértetni, hogy úgy nem lehet képet eladni, ha a tanyasi idillhez a tanya alaprajzát követelik, az aktkép miatt pedig fölpofoz a vevő, mert azt hiszi, hogy a felesége meztelenségét árulom.

A feleségem nem hitt nekem. Azt mondta, hogy ezt csak én képzelem, hogy az emberek nem ilyen ostobák.

Vacsora közben úgy nézett rám, mintha hitelbe enném a töltött káposztát.

Megtévéztünk, aztán ledőltünk aludni. Éjfél után sem jött álom a szememre. Egyre csak az járt a fejemben, hogy a feleségemnek igaza van. Az emberek nem ilyenek, csak én találom ki. Meglehet. De biztosan jó okom van rá.