A képkereskedő dilemmája

Már tíz éve rohangálok az országban a festményekkel, de ilyen még nem történt velem. Egy tömbház udvarán kipakoltam a képeket, aktot, naplementét, csendéletet, mikor megjelent egy sovány pasas és elkezdett mászkálni közöttük. Már háromszor megkérdeztem tőle, hogy tudok-e valamiben segíteni, mire ő lecövekelt egy tanyasi ház előtt, amit a Mónika szokott nekem festeni. Nem akart megszólalni, csak nézett. Átment a kép háta mögé, biztos az akasztót ellenőrizte. Aztán végre nekiállt beszélni.

– Kedves uram, nagyon szívesen megvenném ezt a képet, de előtte lenne önhöz néhány kérdésem.

– Csak tessék, állok rendelkezésre – és tényleg úgy álltam.

Nyolcas anya

Amikor megfordult a fejemben az autó, már valamivel nagyobb voltam. Nem nagy, csak nagyobb. Eleinte arra kellett figyelni, hogy ki legyen a példaképem, ami nem volt olyan egyszerű, mert bárkit választhat az ember. Legyen mondjuk űrhajós vagy színész, a lényeg az, hogy elvileg ne találkozhassunk.

Az én példaképem először a téeszelnök lett, mert volt kocsija, családja, rendes állása, és mindig úgy állt a haja, hogy bármikor tarthatott értekezletet. Sokszor szerettem volna olyan hajat, de hát hajat nem örökölhet bárkitől az ember. Sajnos azt mondták, hogy a téeszelnök nem lehet a példaképem, nehogy azt higgye, hogy szűk körben gúnyolódok.